Este nagyon furcsán érezte magát. Fájt a feje és émelygett, forgott körülötte a világ. Hirtelen elájult és Juliet képe jelent meg neki. Beszélt hozzá, de nem értette, hogy mit mondott, összemosódtak a szavak. A kép nagyon világos volt és elmosódott az is. Látta ahogy beszél és úgy érezte, fontos, amit mond, de akárhogy próbálta élesíteni a hangot vagy a képet - hogy legalább a szájáról tudjon olvasni - képtelen volt. Szörnyen hasogatott a feje, úgy érezte, mintha valaki be akarná fészkelni magát a tudatába. Hirtelen eltűnt a kép. Abbamaradt a fejfájás is, éles lett a kép. Már nem a mamáját látta, hanem a plafont. Ott feküdt a szobája közepén a földön.
Ez meg mi volt?? Nagyi! Biztos ő csinálta!
Másnap, ebéd után átment hozzá. Bekopogott, de nem nyitott ajtót senki.
Ez furcsa. Mégis hová mehetett?
Ekkor halk puffanást hallott a ház mögül. Kíváncsian a hang után osont. A fal mentén suhant, miközben fülelt, de nem hallott semmit. Kikukkantott a ház sarka mögül a ház mögötti kis részre. Julietet látta, kibontott szárnyakkal és fehéren izzó szemekkel, közben valamit mormolt, de azt már nem értette, hogy mit. Johanna összerezzent, kezdett félni. Hirtelen elhalványult, majd kihúnyt a fény a szemében. Meglátta a lányt. Elmosolyodott és hátranézett a szárnyaira.
- Mi volt ez a hang? - kérdezte Johanna halkan, megtörve a csendet.
- Nem olyan gyorsak a reflexeim, mint régen. Nem megy már olyan könnyen a repülés. - nyögte a nagymama szemlesütve.
- Ugyan, csak kijöttél a gyakorlatból. Amúgy milyen jele lesz, hogy kezd szárnyam lenni? Csak, hogy tudjam, mi vár rám.
Juliet vett egy mély levegőt - Hát először is iszonyú fájdalmat fogsz érzeni, de nem a hátadba, hanem először a fejedbe, majd a hasadba és végül a szemed is égni fog. Erre nincs gyógyszer se semmi. Szörnyű lesz és segítséget próbálsz majd kérni, de senki se fog segíteni. Úgy érzed majd, hogy mindenki az ellenséged, nem bízol majd senkiben és közben az a fájdalom. Nem tudsz másra gondolni csak arra, hogy legyen már vége. És...
-Nagyi!
- Ne haragudj, mondtál valamit?
- A szemed megint...világított. És a végére már olyan volt, mintha nem is te mondtad volna. - dadogta a lány.
-Ó igazán? Ne haragudj. Harag hatására az angyalok szeme felragyog. Ehhez elég egy megrázó emlék is. - mondta a földet bámulva.
Sokáig nézték a ritkás gyepet. Nem szóltak egymáshoz. Johanna térdre rogyott. Juliet nem rohant oda segíteni, nem segített neki, egy szót se szólt hozzá csak nézte a síró lányt. Pontosan tudta, mit érez az unokája, tudta, hogy legszívesebben elfutna a fájdalom elől, de nem teheti. Johanna félt. Reszketett, remegő kezeivel átkarolta testét, mintha magát ölelné, védené.
Lehajtotta a fejét, hullámos haja a földig ért, eltakarva szinte az egész testét. Könnyes szemmel felnézett a már mellette álló Julietre. Ekkor hirtelen a nagyi kitárta hatalmas szárnyait, elkapta unokája karját és pár pillanat alatt a levegőbe emelkedtek. A lány nagyon megijedt, fel se tudta fogni, mi történt vele. Érezte az arcába csapó hűvös szelet. Élvezte. Haja csapkodta a hátát, ruhája ujja suhogott a szélben. Felette Juliet csapkodta a levegőt szárnyaival. Csukva volt a szeme és ez kicsit megrémítette az utasát, de bízott idősebb társában. Tettek pár kört a felhők között, majd a földhöz közelítve Juliet elengedte a lányt, aki sikítva landolt egy szénakazalban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése