Másnap szombat volt, így nem kellett suliba menni. Korán felébredt egy furcsa álomból. Azt álmodta, hogy valamilyen megbízása van és rohannia kellett, hogy teljesítse. Nem értette igazán, mit kellett volna csinálnia, de végülis csak egy álom volt, így nem is törődött vele. Odament az asztalához. A nyakláncát kereste, de nem találta sehol. Felforgatta az iskolatáskáját, de ott se volt. Kezdett kétségbe esni. Nem tűnhetett el! Tovább kereste a szobában, a ruhák között ásott, megnézte a fiókjait. Pontosan emlékezett, hogy este az asztalra tette. De nem volt ott. Átrohant a nappaliba, kereste, kereste, de sehol semmi.
Átmegyek a nagyihoz! Ő biztos segít keresni.- gondolta, és már fogta is a kabátját.
Lerohant a lépcsőházban, le a lépcsőkön, ki az utcára. Szíve vadul vert, a futás és a kétségbeesés miatt.
Az nem lehet, hogy én szakítom meg ezt a családi láncot: anyáé volt, előtte pedig az ő anyjáé. Mit fog gondolni rólam a nagyi? Milyen felelőtlen unokája van!?
Szaladt, ahogy csak a lába bírta. A nagymama csak pár utcával lakott arrébb, így nem kellett mérföldeket rohannia. Odaért. Kopogást nem ismerve rontott be a házba.
- Nagyi! Nagyi! Nem találom a... - hirtelen elakadt a szava.
Meglátta Julietet, a nagyanyját, a hálószoba közepén, kezében a fénylő nyaklánccal. Bevilágította az egész szobát, az arcukat sőt még a pókháló árnyéka is tisztán kivehető volt a sarokban. Megbabonázva figyelték az idős hölgy kezében jobbra-balra lengő, szikrázó nyakéket. A fehér fény, hol elhalványult, hol erősödött. Ekkor a nagymama lassan odament Johannához - le nem véve szemét a tárgyról - , és a lány nyakába akasztotta. Amint hozzáért, a fény kihunyt.
- Te vagy a következő! - suttogta a nagyi.
- A micsoda?
- A következő angyal. - még mindig suttogott.
- Micsoda? Én nem vagyok angyal! Miket beszélsz?! - nevetett Johanna.
- Igaz, te ezt még nem tudod. Nem is csoda, hogy kételkedsz. Gyere, elmesélem.
Azzal megfogta a karját és átmentek a konyhába. Kis, hosszúkás szoba volt, jobboldalt végig pultok, baloldalt pedig egy hosszúkás asztal hosszabbik oldalával a falnak tolva. Az asztal körül négy, kicsit öreg szék volt. Leültek.
- Neked csak annyit mondott anyukád, hogy ez a nyaklánc több ezer éve a családunké és mindenkin végigmegy. Többet nem is mondhatott, hiszen ő csak ennyit tud. Pontosan mióta van nálad ez a lánc? - kérdezte végül.
- Hát...kb. 3 éve.
- Ma van pontosan 3 éve, hogy megkaptad. Ameddig a nyakadba volt, ez a lánc figyelte mit, mikor és hogyan teszel.
- Hogy mit csinált...? - vágott a szavába a lány.
- Igen, tudom, hogy ez most neked furcsán hangzik, de hallgass végig kérlek. Na hol is tartottam? Ja, megvan. Megfigyelt, hogy alkalmas vagy-e arra, hogy birtokolj ilyen nagy mágiát. Pár nap múlva észre fogsz venni pár változást magadon.
- De hogyan került a nyaklánc ide? És hogy hogy anya nem tud róla?
- A nyaklánc mindig az előző angyalhoz kerül vissza, ha kiválasztotta a következőt.
- Akkor te...?!
- Igen, én voltam az előző. Anyukád nem örökölte azokat a géneket, amik azt lehetővé teszik, hogy angyal lehessen. Úgy tűnik, te viszont igen. Ezért nem találtad reggel otthon és ezért is világított. - mondta meglepő nyugodtsággal Juliet.
- Ez hihetetlen!
- Igen az. Én, amikor először megláttam a szárnyaimat... Na meg az első repülés! Valami csodálatos!
- Vannak szárnyaid! Mutasd meg! Kérlek! - kérlelte Johanna.
- Rendben van. De ahhoz át kell mennünk egy másik szobába, mert itt nem férne el.
- Árulj el még valamit! Miért kell másik angyal, ha egyszer te is az vagy még?
- Ez is a hagyomány része. Amint lesz egy gyereked, vagy ha ő nem örökli, akkor unokád, aki betölti a 14 éves kort, rá száll a varázserő. Nekem ilyenformán szerencsém volt, mert tovább lehettem "teljes' angyal, mint az, akinek a gyereke folytatja a munkáját.
- Ezért kellett pont 11 évesen megkapnom? - kérdezte a lány.
- Bizony, nem volt véletlen. Na gyere, megmutatom, mi vár rád. - mosolygott Juliet.
Johanna izgatottan ment nagyanyja után át a nappaliba.
Ezt el sem hiszem! Hogy én, mint angyal?!
- Na most figyelj! Hasonló érzés, mint a nyújtózkodás. Egyszerűen csak kinyújtod!
Hirtelen két szürkésfehér és hatalmas dolog szinte kitört a hátából. Johanna észre se vette, hogy nyitva van a szája. Bámulta azt a két gyönyörű és természetfeletti dolgot, ami kis híján betölti az egész szobát. Pont olyan volt, mint amilyeneket az ember egy angyalszárnynak el tud képzelni. Bámulta a tollait, ahogy egyre hosszabbodnak ahogy a tövétől egészen a végéig sorjáznak. Hatalmasak voltak, hosszúak, de vékonyak. Juliet hátra nézett, és megigazgatta őket, miközben a háta mögé zárta. Johanna nem tudott betelni a látvánnyal. Csak nézte és nézte. Becsukta a száját, mert érezte, hogy kiszáradt.
- Ez hihetetlen! Nem lehet igaz! Te egy ANGYAL vagy! És én erről nem is tudtam! Még jelét sem mutattad soha! És nekem is pont ilyen lesz? Pontosan ilyen? Ilyen hosszú, ilyen hatalmas, ilyen gyönyörű? - hadarta.
- Nos, hogy pont ilyen lesz-e, nagyon kevés ez esély, de ilyen gyönyörű lesz megígérhetem. A színe sem biztos, hogy ilyen lesz. Lehet, hogy fehérebb, de az is lehet, hogy koromfekete. Egyéntől függ. Az én anyukámnak emlékszem fekete volt. - emlékezett vissza Juliet.
- Én nem szeretnék feketét. Az olyan, mintha gonosz lennék, mint valami démon.
- Hidd el, hogy az is bámulatosan szép volt. El se tudtam volna képzelni őt világosabbal. Hozzá ez illet. Hogy neked milyen lesz, majd kiderül. Csak várd ki! - mondta, azzal behúzta a szárnyait és leült a kanapéra. Unokája csatlakozott hozzá.
- Tuti, hogy amint lesz szárnyam repülni fogok vele. - álmodozott.
- Na azt én kötve hiszem! - nevetett a nagyi - Nem úgy van az! Azt meg kell majd tanítanom. Hosszú munka ára a repülés, de megéri.
- Már alig várom.
Felkelt, elköszönt és elindult hazafelé. Kiment az utcára és végiggondolta, mit látott: a nagyanyja egy angyal és nagyon úgy fest, hogy ő is az lesz nemsokára. Megmarkolta a visszakapott nyaklánc medálját és húzogatta az ujját végig a figura szárnyán.
Nekem is ilyen lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése