3. fejezet ~ Az első repülés

Este nagyon furcsán érezte magát. Fájt a feje és émelygett, forgott körülötte a világ. Hirtelen elájult és Juliet képe jelent meg neki. Beszélt hozzá, de nem értette, hogy mit mondott, összemosódtak a szavak. A kép nagyon világos volt és elmosódott az is. Látta ahogy beszél és úgy érezte, fontos, amit mond, de akárhogy próbálta élesíteni a hangot vagy a képet - hogy legalább a szájáról tudjon olvasni -  képtelen volt. Szörnyen hasogatott a feje, úgy érezte, mintha valaki be akarná fészkelni magát a tudatába. Hirtelen eltűnt a kép. Abbamaradt a fejfájás is, éles lett a kép. Már nem a mamáját látta, hanem a plafont. Ott feküdt a szobája közepén a földön. 
Ez meg mi volt?? Nagyi! Biztos ő csinálta!
Másnap, ebéd után átment hozzá. Bekopogott, de nem nyitott ajtót senki. 
Ez furcsa. Mégis hová mehetett?
Ekkor halk puffanást hallott a ház mögül. Kíváncsian a hang után osont. A fal mentén suhant, miközben fülelt, de nem hallott semmit. Kikukkantott a ház sarka mögül a ház mögötti kis részre. Julietet látta, kibontott szárnyakkal és fehéren izzó szemekkel, közben valamit mormolt, de azt már nem értette, hogy mit. Johanna összerezzent, kezdett félni. Hirtelen elhalványult, majd kihúnyt a fény a szemében. Meglátta a lányt. Elmosolyodott és hátranézett a szárnyaira. 
- Mi volt ez a hang? - kérdezte Johanna halkan, megtörve a csendet.
- Nem olyan gyorsak a reflexeim, mint régen. Nem megy már olyan könnyen a repülés. - nyögte a nagymama szemlesütve.
- Ugyan, csak kijöttél a gyakorlatból. Amúgy milyen jele lesz, hogy kezd szárnyam lenni? Csak, hogy tudjam, mi vár rám.
Juliet vett egy mély levegőt - Hát először is iszonyú fájdalmat fogsz érzeni, de nem a hátadba, hanem először a fejedbe, majd a hasadba és végül a szemed is égni fog. Erre nincs gyógyszer se semmi. Szörnyű lesz és segítséget próbálsz majd kérni, de senki se fog segíteni. Úgy érzed majd, hogy mindenki az ellenséged, nem bízol majd senkiben és közben az a fájdalom. Nem tudsz másra gondolni csak arra, hogy legyen már vége. És...
-Nagyi!
- Ne haragudj, mondtál valamit?
- A szemed megint...világított. És a végére már olyan volt, mintha nem is te mondtad volna. - dadogta a lány.
-Ó igazán? Ne haragudj. Harag hatására az angyalok szeme felragyog. Ehhez elég egy megrázó emlék is. - mondta a földet bámulva.
Sokáig nézték a ritkás gyepet. Nem szóltak egymáshoz. Johanna térdre rogyott. Juliet nem rohant oda segíteni, nem segített neki, egy szót se szólt hozzá csak nézte a síró lányt. Pontosan tudta, mit érez az unokája, tudta, hogy legszívesebben elfutna a fájdalom elől, de nem teheti. Johanna félt. Reszketett, remegő kezeivel átkarolta testét, mintha magát ölelné, védené. 
Lehajtotta a fejét, hullámos haja a földig ért, eltakarva szinte az egész testét. Könnyes szemmel felnézett a már mellette álló Julietre. Ekkor hirtelen a nagyi kitárta hatalmas szárnyait, elkapta unokája karját és pár pillanat alatt a levegőbe emelkedtek. A lány nagyon megijedt, fel se tudta fogni, mi történt vele. Érezte az arcába csapó hűvös szelet. Élvezte. Haja csapkodta a hátát, ruhája ujja suhogott a szélben. Felette Juliet csapkodta a levegőt szárnyaival. Csukva volt a szeme és ez kicsit megrémítette az utasát, de bízott idősebb társában. Tettek pár kört a felhők között, majd a földhöz közelítve Juliet elengedte a lányt, aki sikítva landolt egy szénakazalban. 

2. fejezet ~ Fény derül (nem csak) a titokra

Másnap szombat volt, így nem kellett suliba menni. Korán felébredt egy furcsa álomból. Azt álmodta, hogy valamilyen megbízása van és rohannia kellett, hogy teljesítse. Nem értette igazán, mit kellett volna csinálnia, de végülis csak egy álom volt, így nem is törődött vele. Odament az asztalához. A nyakláncát kereste, de nem találta sehol. Felforgatta az iskolatáskáját, de ott se volt. Kezdett kétségbe esni. Nem tűnhetett el!  Tovább kereste a szobában, a ruhák között ásott, megnézte a fiókjait. Pontosan emlékezett, hogy este az asztalra tette. De nem volt ott. Átrohant a nappaliba, kereste, kereste, de sehol semmi. 
Átmegyek a nagyihoz! Ő biztos segít keresni.- gondolta, és már fogta is a kabátját. 
Lerohant a lépcsőházban, le a lépcsőkön, ki az utcára. Szíve vadul vert, a futás és a kétségbeesés miatt.
Az nem lehet, hogy én szakítom meg ezt a családi láncot: anyáé volt, előtte pedig az ő anyjáé. Mit fog gondolni rólam a nagyi? Milyen felelőtlen unokája van!?
Szaladt, ahogy csak a lába bírta. A nagymama csak pár utcával lakott arrébb, így nem kellett mérföldeket rohannia. Odaért. Kopogást nem ismerve rontott be a házba.
- Nagyi! Nagyi! Nem találom a... - hirtelen elakadt a szava.
Meglátta Julietet, a nagyanyját, a hálószoba közepén, kezében a fénylő nyaklánccal. Bevilágította az egész szobát, az arcukat sőt még a pókháló árnyéka is tisztán kivehető volt a sarokban. Megbabonázva figyelték az idős hölgy kezében jobbra-balra lengő, szikrázó nyakéket. A fehér fény, hol elhalványult, hol erősödött. Ekkor a nagymama lassan odament Johannához - le nem véve szemét a tárgyról - , és a lány nyakába akasztotta. Amint hozzáért, a fény kihunyt.
- Te vagy a következő! - suttogta a nagyi.
- A micsoda? 
- A következő angyal. - még mindig suttogott.
- Micsoda? Én nem vagyok angyal! Miket beszélsz?! - nevetett Johanna. 
- Igaz, te ezt még nem tudod. Nem is csoda, hogy kételkedsz. Gyere, elmesélem.
Azzal megfogta a karját és átmentek a konyhába. Kis, hosszúkás szoba volt, jobboldalt végig pultok, baloldalt pedig egy hosszúkás asztal hosszabbik oldalával a falnak tolva. Az asztal körül  négy, kicsit öreg szék volt. Leültek.
- Neked csak annyit mondott anyukád, hogy ez a nyaklánc több ezer éve a családunké és mindenkin végigmegy. Többet nem is mondhatott, hiszen ő csak ennyit tud. Pontosan mióta van nálad ez a lánc? - kérdezte végül.
- Hát...kb. 3 éve.
- Ma van pontosan 3 éve, hogy megkaptad. Ameddig a nyakadba volt, ez a lánc figyelte mit, mikor és hogyan teszel.
- Hogy mit csinált...? - vágott a szavába a lány.
- Igen, tudom, hogy ez most neked furcsán hangzik, de hallgass végig kérlek. Na hol is tartottam? Ja, megvan. Megfigyelt, hogy alkalmas vagy-e arra, hogy birtokolj ilyen nagy mágiát. Pár nap múlva észre fogsz venni pár változást magadon. 
- De hogyan került a nyaklánc ide? És hogy hogy anya nem tud róla? 
- A nyaklánc mindig az előző angyalhoz kerül vissza, ha kiválasztotta a következőt. 
- Akkor te...?!
- Igen, én voltam az előző. Anyukád nem örökölte azokat a géneket, amik azt lehetővé teszik, hogy angyal lehessen. Úgy tűnik, te viszont igen. Ezért nem találtad reggel otthon és ezért is világított. - mondta meglepő nyugodtsággal Juliet. 
- Ez hihetetlen! 
- Igen az. Én, amikor először megláttam a szárnyaimat... Na meg az első repülés! Valami csodálatos! 
- Vannak szárnyaid! Mutasd meg! Kérlek! - kérlelte Johanna.
- Rendben van. De ahhoz át kell mennünk egy másik szobába, mert itt nem férne el. 
- Árulj el még valamit! Miért kell másik angyal, ha egyszer te is az vagy még?
- Ez is a hagyomány része. Amint lesz egy gyereked, vagy ha ő nem örökli, akkor unokád, aki betölti a 14 éves kort, rá száll a varázserő. Nekem ilyenformán szerencsém volt, mert tovább lehettem "teljes' angyal, mint az, akinek a gyereke folytatja a munkáját.
- Ezért kellett pont 11 évesen megkapnom? - kérdezte a lány.
- Bizony, nem volt véletlen. Na gyere, megmutatom, mi vár rád. - mosolygott Juliet.
Johanna izgatottan ment nagyanyja után át a nappaliba.
Ezt el sem hiszem! Hogy én, mint angyal?!
- Na most figyelj! Hasonló érzés, mint a nyújtózkodás. Egyszerűen csak kinyújtod!
Hirtelen két szürkésfehér és hatalmas dolog szinte kitört a hátából. Johanna észre se vette, hogy nyitva van a szája. Bámulta azt a két gyönyörű és természetfeletti dolgot, ami kis híján betölti az egész szobát. Pont olyan volt, mint amilyeneket az ember egy angyalszárnynak el tud képzelni. Bámulta a tollait, ahogy egyre hosszabbodnak ahogy a tövétől egészen a végéig sorjáznak. Hatalmasak voltak, hosszúak, de vékonyak. Juliet hátra nézett, és megigazgatta őket, miközben a háta mögé zárta. Johanna nem tudott betelni a látvánnyal. Csak nézte és nézte. Becsukta a száját, mert érezte, hogy kiszáradt. 
- Ez hihetetlen! Nem lehet igaz! Te egy ANGYAL vagy! És én erről nem is tudtam! Még jelét sem mutattad soha! És nekem is pont ilyen lesz? Pontosan ilyen? Ilyen hosszú, ilyen hatalmas, ilyen gyönyörű? - hadarta.
- Nos, hogy pont ilyen lesz-e, nagyon kevés ez esély, de ilyen gyönyörű lesz megígérhetem. A színe sem biztos, hogy ilyen lesz. Lehet, hogy fehérebb, de az is lehet, hogy koromfekete. Egyéntől függ. Az én anyukámnak emlékszem fekete volt. - emlékezett vissza Juliet.
- Én nem szeretnék feketét. Az olyan, mintha gonosz lennék, mint valami démon.
- Hidd el, hogy az is bámulatosan szép volt. El se tudtam volna képzelni őt világosabbal. Hozzá ez illet. Hogy neked milyen lesz, majd kiderül. Csak várd ki! - mondta, azzal behúzta a szárnyait és leült a kanapéra. Unokája csatlakozott  hozzá.
- Tuti, hogy amint lesz szárnyam repülni fogok vele. - álmodozott.
- Na azt én kötve hiszem! - nevetett a nagyi - Nem úgy van az! Azt meg kell majd tanítanom. Hosszú munka ára a repülés, de megéri.
- Már alig várom.
Felkelt, elköszönt és elindult hazafelé. Kiment az utcára és végiggondolta, mit látott: a nagyanyja egy angyal és nagyon úgy fest, hogy ő is az lesz nemsokára. Megmarkolta a visszakapott nyaklánc medálját és húzogatta az ujját végig a figura szárnyán.
Nekem is ilyen lesz!

1. fejezet ~ Az évnyitó

Úristen el fogok késni!- gondolta Johanna miközben szaporázta a lépteit. Cipője kopogott a járdán, ahogy futott végig az utcákon. Nem kezdhetik el nélkülem! Ez az első évem! Rohant. Szőkésbarna haja egyre jobban csapkodta a hátát. Kék szemei embereket keresett, de a városlakók nagy része valamilyen évnyitón volt. Fehér ing volt rajta és egy fekete szoknya, úgy ahogy egy ünnepségre menni illik. Nyakában egy angyal lobogott, de nem akármilyen nyaklánc volt ez: végigment az egész családon. Azelőtt az anyja, előtte a mamája még előtte a dédmamája hordta. Nagyon örült neki, amikor 11 évesen ő következett. Azóta le se vette, mindig a nyakában lógott. 
A távolban már látni lehetett az iskolát. Háromemeletes nagy sárga épület volt, közvetlen mellette egy gördeszkapálya. Odaért. Még időben. Épp mögötte csukták be a bejárati ajtót. Johanna eddig még nem nagyon látta belülről az épületet, így most jobban megnézhette: az aula téglalap alakú, mindkét végében lépcső felfelé. A második és harmadik emelet egy-egy hosszú folyosó volt a fal mentén, így alulról is látni lehetett a plafont. Rengeteg felnőtt és gyerek várt egy jelzésre, hogy mikor vonulhatnak ki a suli mögötti udvarra, ami egy focipályából és egy lelátóból állt. 
Megszólalt a csengő, mindenki egyből az udvar felé vette az irányt. Mire végre kiért és leült mindenki, elkezdődött az igazgató beszéde. Neki már nem jutott hely a lelátón, ezért keresett valami árnyékos helyet. Még egy ilyen unalmas dolog nincs, komolyan mondom! Körbenézett, a legjobb barátnőjét keresve. Meg is találta a szüleivel együtt egy fa alatt ácsorogva. Megpróbált odajutni, ám ez nem volt egyszerű, hiszem mindenhol emberek álltak, amerre nézett. Najó, nincs kedvem egyedül álldogálni.- gondolta, azzal utat vágott a tömegen. Mikor odaért, megfigyelte, hogy Ginny, a barátnője nem tűnik valami boldognak.

-Pssssz! - szisszegett neki, hogy észrevegye

Ginny megpördült és súgott valamit a mellette álló anyukájának, majd elindult Johanna felé.

-Szia! Mi van veled? Nem is hallottam rólad semmit egész nyáron! - kérdezte Ginny

-Igen, tudom. Utazgattunk a szüleimmel. Voltunk Görög- és Törökországban, Bulgáriában sőt Amerikában is!

-Majd muszáj lesz mesélned!

-Na és...veled mi volt? Szüleid?

-Elválnak.

-Jaj, Ginny nagyon sajnálom! Mikor?

-Jövőhéten lesz kész a papír, és akkor anyával élek tovább. Meg a 3 tesómmal, persze. Na, de hagyjuk ezt!

-Oké. Képzeld egyre fényesebb ez a nyaklánc. Nem tudom, mitől...

De félbeszakították, mert hirtelen vége lett a beszédnek, és megszólalt másodjára is a csengő, hogy felmehetnek a terembe.